Arra gondoltam, felosztom a beszámolómat, mert nagyon bele tudok melegedni, holnap reggelig tudnék erről írni, beszélni, és ez most keresztezné abbéli elhatározásomat, hogy fél 7-kor felkeljek... :-)
Nagyon izgalmas számomra amit tanultam a daganatos betegségekről, azok kialakulásáról, és főleg a lelki tényezőkről.
Sokáig volt bennem kérdés, hogy vajon én lehetek-e rákos, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan lehet ebben megbetegedni, és ki lehet-e ebből gyógyulni?
Sokat dokumentálódtam az ügyben. Mindkét nagymamámnak volt már találkozása daganattal, a különbség abban állt, hogy anyai nagymamám belehalt a gyomorrákba, apai nagymamám valahogy legyűrte a méhdaganatát, műtét nélkül. Persze ő nem beszél róla, ha említi, csak annyit mond: "amikor beteg voltam." Megtaláltam régi iratok között azt, amivel kiengedték a kórházból, és akkor döbbentem rá, hogy neki igazából méhdaganata volt.
Szóval nem tudtam pontosan, hogy érint-e a kérdés engem, vagy nem, ezért kezdtem jobban körülnézni a témában. Meglehet, hogy amit leírok, esetleg felszínesen, kicsit lecsupaszítottan hat, pszichológus-ízű lesz arra törekszem, hogy a lényeget tudjam megragadni, leírni. És persze minden véleményre-ellenvéleményre nyitott vagyok.
Tőrös Ildikó, akivel a Simontont végigcsináltam, rákból gyógyult ki.
Ezért hiteles nekem mindaz, amit tőle tanultam.
Elmondta, hogy egyszerre sok tényezőnek kell összejönnie azért, hogy a daganat létrejöhessen.
Az első lépés:
1. Tudattalanul, alaposan, tartósan eljutok magamban egy olyan lelkiállapotba, amikor azt érzem, hogy szeretnék meghalni. Rengeteg formában meg lehet ezt fogalmazni. Az egyik csoporttársam Simontonon, aki éppen rákból gyógyult ki, elmesélte, harmadik gyermeke születése után azt érezte: "már semmi értelme az egésznek, szar ez az élet."(hangsúlyozom!! TUDATTALANUL történik mindez.)
Feldmár András úgy fogalmaz egyik könyvében (igyekszem helyesen parafrazálni):
A rákos ember tudatállapotát úgy lehet elképzelni, mintha egy napon elhatároznám, hogy kiugrom a tizedik emeletről. Lehet, hogy teljesen leengedem magam.
De van olyan, hogy eszembe jut: nem akarok meghalni, s ilyenkor megállítom magam mondjuk a negyedik emeletnél. És akkor lehet, hogy nagyon elkezdek dolgozni magamért. Annyira, hogyha valóban nagyon erős bennem az élni vágyás, akkor meggyógyulok. Ha lelkem mélyén igazából semmi erős értelmet, célt, hajtóerőt nem találok, valószínűleg leengedem magam a negyedik emeletről is. Vagyis belehalok a betegségbe.
Beszámolómat hamarosan folytatom.
